Dr. Németh Gyula írása 

Emlékezés Tamás Lászlóra

Szalag- és korsóavató szakesteken eddig minden évben elhangzott Tamás László neve. Az öregdiákok nagyobbik része, mint a szalagalapító levél hitelesítőjéről, az első ilyen fehérvári szakest tanárelnökéről, hallott róla. A Sopronból szakestjeinkre látogató idősebb filiszterek (Winkler András, alias Józsi, Szemerey Tamás, alias Kisfül) és a Fehérváron letelepedett oktatók (Gerencsér Miklós, alias Zenész, Németh Gyula, alias Skubi) egy-egy felszólalással vagy dallal emlékeztek vissza alakjára. Nem származott híres bányász, erdész vagy földmérő dinasztiából, mégis több száz erdész, faiparos és földmérő valóságos, vagy tiszteletbeli keresztapja tudott lenni.

 Szülei egyszerű földművesek voltak és egy kis Zala megyei faluban, Gyülevészen éltek. Tehetsége és ambíciói hamar elragadták szülőfalujából. Keszthelyen a Vajda János gimnáziumban érettségizett, majd 1954-ben, Sopronban, a földmérőmérnöki karra iratkozott be, ahol népköztársasági ösztöndíjasként tanult. Itt került kapcsolatba először az ifjúsági mozgalom szervezeteivel, majd a selmeci diákhagyományokkal.

A Selmecen alapított és 1948-ban, önkéntesen feloszlott Ifjúsági Kör szerepét az 1950-es „mozgalmi” években más, politikai jellegű szervezetek vették át. A MEFESZ, majd a DISZ elítélte, reakciósnak tartotta a diákhagyományok nagyobb részét. Ezekben az években még jelentős volt azoknak a hallgatóknak a száma, akik a második világháború miatt félbeszakított tanulmányaikat szerették volna befejezni. Ők idősebbek voltak társaiknál és ragaszkodtak a selmeci szokásokhoz. Ez a korosztály találkozott össze a fényes szelek náluk fiatalabb nemzedékével és a más nevelési háttérrel rendelkező népi kollégistákkal. A politikai konfliktus eredményeként 1951-ben a végzős hallgatók közel felét és balekjaik egy részét (összesen mintegy 50-70 főt) kizárták az egyetemről. A kizárásról döntők egyik sajátos érve az volt, hogy az erdészek zöld színű valétaszalagja a nyilasok karszalagjára emlékeztet! A Nagy Imre személyéhez fűződő politikai enyhülés hatására a kizártaknak mintegy fele néhány évvel később befejezhette tanulmányait.

A selmeci hagyományok változott formában történő, lassú, fokozatos visszatérése az ötvenes évek második felében indult meg. A felelevenítést a néhány hónapig működő MEFESZ kezdeményezte, majd az 1957-ben megalakult egyetemi KISZ szervezet támogatta, melynek vezetőségében Tamás László is dolgozott. Erre az időre esett a selmeci-soproni bányász, kohász és erdész őskarok szétválasztása és az első kettőnek Miskolcra telepítése.

A felsőéves bányászok az áttelepítés évtizedében (1949-59) Sopronban ismerték meg és élték át a selmeci hagyományokat. Tamás László saját életem és személyiségem alakulásában is jelentős szerepet játszott. Ő kollégista volt, én a soproni szülőházban éltem, így barátságunk csak lassan bontakozott ki. A soproni fenyveserdők aljában, a mai Hotel Fenyves helyén, akkor egy turistaház állt. A város zajától és a rendőrség látókörétől távol eső helyet ösztöndíjosztás után gyakran felkerestük. Itt tanultuk meg az 1955-ben kiadott nótáskönyvből a bányászhimnuszt. Később itt gyakoroltuk a csizmából történő sörivás technikáját. Mielőtt az egyetemistáknak olyan kedves „Turista Tanszéket” lebontották volna, diákemlékeink helyétől korsótöréssel együtt búcsúztunk el.

Kapcsolatunk 1957 nyarán vált szorosabbá, amikor az Általános Geodézia Tanszék bedolgozóiként a Kisalföld néhány községében „visszatagosító” munkában vettünk részt. Az erőszakkal termelőszövetkezetekbe tömörített gazdák bevitt birtokait osztottuk vissza. Rengeteget dolgoztunk, hiszen a tarlóhántás idejére az egyéni parcellákat eredeti tulajdonosaiknak át kellett adni. A falvak lakói nagyon segítőkészek voltak, ingyen laktunk, több helyen ingyen kosztoltunk és a lányok is sokkal kedvesebben viselkedtek. Zárkózott, városi gyerek lévén Tamás László segített beilleszkedni a falusi környezetbe. Tiszteltem és eltanultam hatalmas munkabírását, csodáltam életszeretetét és humánumát.

Kitüntetéses oklevelünket 1959 májusában vettük át és alapító tagjai lettünk a Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalat Sopronban megszervezett egyik osztályának. A közvetlen munkakapcsolat helyett egymással jó értelemben rivalizáló brigádvezetők lettünk, családot alapítottunk, közös baráti társaságunk volt. A Sopronban végzett utolsó földmérő évfolyam hagyománytiszteletét tovább gyarapítottuk. Húsvét hétfőjén évenként összegyűltünk Sopronban (családomat külszolgálataim miatt én is egyre ritkábban láttam), majd az alkalomhoz illő locsolóverssel köszöntöttük a családok hölgy és gyereklány tagjait, ápolva ezt a kedves népszokást.

Tamás László gondoskodásának köszönhetem azt is, hogy Székesfehérvárra kerültem. Ő korábban unta meg a vándorló életet és az EFE oktatója lett. Én tizenöt évig kitartottam és hívó szavára 1973-ban kerültem a FFFK-ra. A hatvanas évek közepétől, az egyetemmé vált EFE visszatérő volt hallgatói egyre inkább számon kérték, hogyan gazdálkodott az egyetem a selmeci örökséggel. A Sopronba település 50. évfordulójának megünneplése is ráirányította a figyelmet az ifjúság nevelésének régi-új lehetőségeire. Az igények hatására megindult a hagyományoknak szakirodalmi igényességgel történő feltárása. A folyamat egyik motorja 1963-tól Tamás László fiatal tanársegéd, majd 1966-tól adjunktus volt, akit tanítványai lelkesen támogattak.

Elismert oktatói és egyre bővülő kutatói munkája mellett tevékenységének spektruma a szakestélyek, majd a selmeci utazások szervezésétől, az egyetemi lapban írt cikkein keresztül, a hagyományokat közkinccsé tévő kiadványok megjelenésének gondozásáig terjedt. Szervezőkészségének és energiájának köszönhetően az egész ország is megismerhette a hagyományok egy részét. Kezdeményezésére és az egyetem vezetésének támogatásával a valétálás rendezvényét a Magyar Televízió hosszabb adásban közvetítette. A későbbiekben „Krampampuli...” címen, neves művészek közreműködésével diákdal-összeállítás is készült.

Tamás László csendes, szerény megjelenésű ember volt. Szikár, közepes testalkatával, környezetének gondjaira érzékeny, jó szándékú segítőkészségével, leginkább kortársára, Simon István költőre emlékeztetett. Lelkük megőrizte az egyszerű falusi környezet letörölhetetlen hamvasságát és a hétköznapi kötelességteljesítés igényét. A költő ezt így fogalmazta meg: „Sorsunk – az örök sziszifuszi kő – s a feladat mindennap visszagördül elém, kényszerít a küzdésre, a mindig újrakezdésre.” A költő szülőfaluja, Bazsi alig 25 km-re fekszik Gyülevésztől, ezért nem lehetett véletlen egyéniségük, sőt életútjuk ilyen mérvű hasonlósága. A sors furcsa fintora volt talán, hogy Tamás László gyakorló mérnökként éppen Bazsi község újfelmérését kapta első önálló feladatául.