Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megáll a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom nektek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk.

Mennybéli katedra

Zelcsényi Géza

Vincze Vilmos

Tamás László

Dr. Joó István

Janurik János

Dr. Csepregi Szabolcs

Dr. Tánczos László

Dr. Hörömpő János

Majoros Gusztáv

Marton Tibor

Dr. Tamás Ferenc

Szentes Ottokár

Dr. Nagy József

Dr. Szabó Gyula

Dr. Gerencsér Miklós