Olyan természetes dolog, hogy, valaki nap mint nap itt van közöttünk, szinte észrevétlenül teszi a dolgát, számíthatunk rá. Aztán történik valami, aminek még sok-sok évig nem kéne megtörténnie. Marad egy űr, egy betölthetetlen űr. Nem tudunk mit kezdeni ezzel. Nem értjük. Kérdések sora árad: mi történt, miért, hogyan? Válasz nincs. Ember ezt nem tudja megválaszolni. Amikor valaki szabadságra megy, tudjuk visszajön és teszi a dolgát tovább. De most nem így lesz. Igazából ekkor döbbenünk rá, hogy mennyire hiányzik. Legfőképp, mint ember, mint munkatárs, mint tanár.

Marton Tibor 1945. január 8-án született Székesfehérváron. Általános és középiskolai tanulmányait Székesfehérváron végezte, 1963-ban érettségizett a József Attila Gimnáziumban. 1966-tól a Felsőfokú Földmérési Technikum hallgatója volt, ahol 1969-ben államvizsgázott és földmérő szaktechnikusi oklevelet kapott. 1969. április 1-től november 14-ig a Dunántúli Vízügyi Építő Vállalatnál dolgozott technikusként. 1969. november 15-én a Felsőfokú Földmérési Technikum Fotogrammetria és Topográfia Tanszékére került, mint szakoktató. 1976-ban építőmérnöki oklevelet szerzett a Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karán. 1977-ben kinevezték tanársegédnek, majd 1982-ben adjunktusnak. Kezdetben gyakorlatvezetőként részt vett a Térképrajz és sokszorosítás, az Országos felmérés, a Fotogrammetria, a Térképkészítési technológiák tantárgyak oktatásában. 1981-től a Térképrajz, később Térképtan, 1995-től a Topográfia tantárgyak tantárgyfelelős oktatója. Feladatait egyenletes teljesítménnyel, fegyelmezetten, lelkiismeretesen végezte, nagy gyakorlattal adta át tudását. 1978-ban kinevezték a kari Nyomda vezetőjének. Ez irányú tevékenységét nagy szakértelemmel látta el. Évtizedeken át a kari szakszervezet titkáraként sokat tett a közösségért, az intézményért. Sok éven keresztül volt patronáló tanár, rövid ideig kollégiumi nevelő tanár. A hallgatókkal való kapcsolata mindig közvetlen volt. Munkáját 1973-ban „Miniszteri Dicséret"-tel, 1985-ben „Kiváló Munkáért", 1998-ban a „Soproni Egyetem Kiváló Dolgozója" kitüntetésekkel ismerték el.

Felfoghatatlan, hogy az a barát, kolléga, aki a főiskola egyik legmegbízhatóbb oktatója volt, mostantól nem jön dolgozni. Elment, itt hagyott minket. Nem önszántából, a sors akaratából. Magával vitte azokat a terveket, elképzeléseket, gondolatokat, amiket a jövővel kapcsolatosan szőtt. Tisztelte és becsülte mindenki. Szerették a kollégák, szerették a hallgatók. Sok hallgató egyszerűen Tibi bácsiként említette, vagy szólította, ami bizalmat és szeretetet jelez. Azokon az évfolyam találkozókon, ahol nem volt jelen, mindig kérdezték a volt hallgatók, hogy van, mit csinál. Nagyra értékelték oktatói munkásságát, aminek egyik jele, hogy minden évben a végzős évfolyam valétakorsó adományozásával köszönte meg odaadó munkáját, amit a hallgatók szakmai és emberi fejlődésük érdekében végzett.

Végezetül néhány személyes gondolat. Tibort 1973-ban mint hallgató ismertem meg. A térképrajz gyakorlatokat vezette nekünk Hörömpő János bácsival együtt. Szigorúak, de emberségesek voltak. 1975-ben a Foto Tanszéken választottam szakdolgozatot. Sok olyan munkarész volt, amit a Nyomdában, fényképészeti úton kellett előállítani, amihez rengeteg segítséget kaptam Tőlük. Ők elválaszthatatlanok voltak. Ők voltak a Nyomda, mint szentély „tulajdonosai és urai", persze a nyomdász fiúkkal együtt. Végzés után a Foto Tanszékre kerültem szakoktatóként. Azonnal befogadtak, és részese lehettem a nyomdai munkáknak én is. Segítettek persze abban is, hogy a tanítási fortélyokat megismerjem. Sokat tanultam Tőlük. Tulajdonképpen ettől kezdve együtt dolgoztunk, voltunk együtt jóban, rosszban. Sok-sok éjszakába nyúló munka és beszélgetés révén úgy gondolom barátok is lettünk. Tiborral 15 évig szobatársak voltunk a 107-esben. A 107-es olyan szoba volt, ahova segítségért bárki, bármikor bejöhetett. 1993-ban a beosztásom úgy hozta, hogy kényszerűségből egy, de csak egy szobával arrébb kellett költöznöm. A jó baráti, munkatársi viszonyon ez semmit nem változtatott. A múlt héten még együtt csináltuk a topo gyakorlatot, együtt mentük fel a hegyre és jöttünk le onnan. Szinte szertartásszerűen a terepen délben, egy adott helyen találkoztunk, ebédeltünk és beszéltük meg a tapasztalatokat. Pénteken úgy váltunk el, hogy hétfőn találkozunk. Nem így lett. Egy szörnyű, hihetetlen telefonüzenet volt csupán. Tibor! Te, akire a nyugalom és a türelem volt a jellemző, ezt az utolsó dolgot elsietted. Hiányzol nekem, nekünk, mindenkinek. Hiányozni fog a reggeli és a déli együtt kávézás, a beszélgetések a családról, az unokákról, akik Neked a mindent jelentették.

Székesfehérvár, 2005. május 10.