Meghalt Dr. Kovács Béla, a GEO 1975 és 1981 közötti igazgatója. A 90. születésnapja alkalmából a Geodézia és Kartográfia szaklapban megjelent rövid szakmai életrajzzal emlékezünk rá.

Kovács Bélát a miskolci érettségi után 1949-ben felvették Sopronba, az akkor indult földmérőmérnöki évfolyamba. Az első tanévet sikeresen teljesítette, majd 1950 őszén tíz társával együtt behívták a Honvéd Térképészeti Intézetbe azzal a kérdéssel, akarnak-e katonai térképészek lenni? Bár nemet mondtak erre, mégis azok lettek: a Budapesti Műszaki Egyetem Hadmérnöki Karának másodéves térképész hadmérnök hallgatói. Szigorú katonai napirend szerint folyt a képzés: reggel hatkor ébresztő a Ménesi úti kollégiumban, reggeli torna és reggeli, majd katonai alakzatban menetelés a BME Kinizsi utcai épületéhez (díszlépésben a Gellért téri szovjet emlékmű előtt). Rédey István vezetésével a szakmai tárgyakat neves szakemberek, a BME és ELTE későbbi professzorai tanították. A délután is tanulással telt, kivéve a szombati napokat, amikor katonai foglalkozás volt.

1954-ben végzett térképész hadmérnökként és földmérőmérnökként, főhadnagyi rendfokozattal. A munkahely biztosított volt, az akkori Honvéd Térképészeti Intézetben, ahol kemény terepi munkával az 1:25000 méretarányú katonai topográfiai térképek készítése folyt. 1956 hozott változást: mivel társai többségével együtt, nem írta alá az ún. Kádár-nyilatkozatot (miszerint egyetértenek az oroszok bevonulásával), automatikusan leszerelték.

Kovács Béla 1956 decemberében kezdte el civil mérnöki tevékenységét a BGTV-nél, ahova az akkori igazgató, korábbi tanára, Homoródi Lajos vette fel. A teljesítménybéres munkakör azért volt kedvező, mert már családos ember volt és albérletben laktak, lakásra kellett gyűjteni. A ranglétrán gyorsan haladt: 1962-ben osztályvezető, 1968-ban főosztályvezető lett. 1969-ben átkerült a FÖMI-be, a kutatási és felmérési osztály vezetőjének. Erre az időszakra esik az EOTR kidolgozása, a felmérési és fotogrammetriai technológiák fejlesztése és szabályzat-tervezetek készítése, mindhárom feladatkörben kamatoztatta korábbi tapasztalatait. 1975-ben újabb váltás következett: főiskolai tanárrá és a székesfehérvári GEO igazgatójává nevezték ki (amely intézmény akkor a soproni székhelyű Erdészeti és Faipari Egyetem Földmérési és Földrendezői Főiskolai Kara volt). Két cikluson át, hat évig volt az intézmény igazgatója és tanszékvezető. Megújította a szakmai képzést: tapasztalt gyakorlati szakembereket vett fel oktatónak; bevezette a komplex szemléletű térképkészítési technológiák tárgyat, ortofotó alapú nyári terepgyakorlatokat szervezett (amikor az ortofotó még tikos minősítésű volt); elérte, hogy a politikai gazdaságtan ne legyen buktató tárgy (ami miatt többen nem végezték el a főiskolát). Eredményes küzdelmet folytatott a soproni rektorral, hogy a fehérvári földmérőképzést ne vigyék el Sopronba (azóta ez a küzdelem 2013-ban és 2020-ban megismétlődött). 1981-ben visszakerült a BGTV-hez főmérnökként, amit nyugdíjazásáig, 1989 év végéig töltött be. Sokan nosztalgiával gondolunk erre az évtizedre, hiszen a BGTV ekkoriban egy 2500 fős nagyvállalat volt, az alappontsűrítéstől a nagyméretarányú- és közműfelméréseken át a mérnökgeodéziáig a gyakorlati geodézia hazai „főszereplője”. A külföldi munkák (Algériában, Nigériában, Irakban) is izgalmassá tették ezt a korszakot. A küzdelmekhez és sikerekhez Kovács Béla szakértelme, humanitása, emberi tartása nagyban beletartozik. A külföldi munkák problémái (az iraki forróságban nem működtek a beszerzett elektrooptikai tahiméterek) kapcsán került közelebbi kapcsolatba a svájci Wild gyárral (a Leica egyik elődjével), majd a rendszerváltozást követően, nyugdíjasként, megalapította az Infometria (később Geodsystem) Kft-t. A 90-es évek elején ez a cég szállított több mint 100 körzeti fölhivatalnak Leica TC1010-es mérőállomásokat, ami akkoriban korszakos jelentőséggel bírt, mivel a hivatalok műszerfelszereltsége elégtelen volt a megnövekedett feladatokhoz.

A Kovács Bélával készített életinterjú „Hitem átsegít mindenen…” címmel a Geodézia és Kartográfia szaklap 2010/12. számában olvasható.